Szemünket vonzza a sok szín, tavasztól a sokféle virág, aztán az érő gyümölcs, majd ősszel az érett lomb, végül a téli csupasz tájban megpihen tekintetünk a kitartó zöldeken.
Örökzöld téma, főleg ilyenkor: a fenyő. Magától csak magas, ködfelhőkbe emelkedő hegyeken élne, ahol gyakran tűz a nap, tombol a szél, esik az eső, és a gyorsan lefolyó vízből a sekély talajban alig marad. Egész éven át párologtatva be kell osztania a vizet és a tápanyagokat, ezért csak hétévente – mint mi a testünk sejtjeit – cserélik le a leveleiket. Szikár életük jelei ezek a szúrkáló, szerteszét álló tűlevélkék. Illatosak a fenyők illóolajától (erről behúnyt szemmel is felismerhetők: egyik mandarinillatú, másik inkább mustár, vagy macskaszagú), amit belélegezve, fürdőbe téve, eszegetve vese, csont, ízület, tüdőgyógyításunkra is használhatunk. A levélkék úgy állnak, hogy minél több fényt kapjanak, a fenyők alatt viszont nagy a sötét. Fényharácsolók! Talán ezért lettek karácsonyfaként a legsötétebb napok felderítői.
De nem is fényfák, hanem Világfák ők: kereken kúpos növésükkel a szélrózsa minden irányába egyaránt odafordulnak, egyenes törzsükkel nem hajlanak el, mint a lombhullatók. Árnyékuk és szélárnyékuk a lehető legkisebb csúcsos alakjuk miatt. (Csak a délebbre élők közt vannak szélesen szétterülők, mint a cédrusok, feketefenyő.) Arra tanítanak, hogy ne a fenyegető, elvakító, verő fizikai fényt, hanem az értelem földöntúli világosságát tartsuk mindig szem előtt! És bátran, bizalommal forduljunk a legsötétebb éjszak felé is!
Az igazán hazai örökzöldek „kétlakiak”, vagyis külön hím és nő példányaik vannak, és „mérgezőek” is, vagyis erős hatásukkal mérlegre tesznek, értjük-e eléggé üzenetüket. (Semmi sem árt, ha megértjük, hogy értünk van!)
A tiszafa átmenet a hegyekből hozott fenyőktől a lombos fák felé, szelídebb dombok árnyas oldalán élt erdőben is, Szent Gál és az íjfeszítők emlékét őrzi megmaradt foltja Herendtől délre.
Toboz helyett édes piros húsú termése van, levelei lágyabbak, alkata terebélyesebb, bőven sarjadó.
A boróka még a fatermetű fenyőknél is szúrósabb tekintetű, tisztásszéli csoportokban őrködő bokor, három évig érő bogyója fűszeres májerősítő.
Magyalt ritkán látunk erdőben, de kertekbe, parkokba ültessünk belőle! Ha jól eltalált helyen, szerető környezetben élhet, a levele is megszelídül! Erős, oszlopegyenes törzséből táncosan pajkos vékony ostorágakat nevel, levélzete sziporkázó csúcsain is táncol a fény. Segít, hogy minden élőben megtaláljuk a belső lényt, akivel Egyek vagyunk, s ezt a közvetlenséget kiterjesztve az egész világgal Szer-elemben éljünk. Sokáig ő volt nálunk is a karácsony növénye.
S végül a puszpáng, a nagy tanító: a Szabadság és Hűség városában, Sopronban megjelent tündérszép Iloncája által a szabadság és hűség kényes egyensúlyára nevel. Hogy ne hagyjuk magunkat kívülről irányítani, de ne is legyünk teljesen elszálltak. Madarak és Fák együttes tiszteletét jelenti ez, a magyarság igazi feladatát, amiről Hunor és Magor, Szem és Mag kettőse is jelképesen mesél...
Ne feledkezzünk meg a földön kúszó, fákat vígasztaló borostyánról sem, aki a földi kötöttségekből felemel a koronák világába, hogy friss levegőt vegyünk a közösből, és ezzel mindenkivel test-vérek (Bor Ostyán!) legyünk. Elemelő gömbbé szétnyíló őszi virágzatának illata is, a leveles hajtásából font koszorú a bölcsek és erényes költők minden feszültséget elsimító homlokpántja.
Az örökzöldek télen is jó madárbúvóhelyek, és ilyenkor ők adják az állatoknak és nekünk a tiszta, élenydús levegőt!
Derüljünk, világosodjunk, találjuk meg a zöldet kívül és belül, a szívünkben is az örökzöldek által!