A fák a Föld haja, a hely erőterét, minőségét fejezik ki. Alakjuk tehát jellemző arra, hol és milyen körülmények közt élnek. Nem sok mindenre van szükségük, de azt meg kell adnunk nekik: föld, víz, levegő nélkül elpusztulnak.
A tapasztalatból szerezhető tudás és az együttérzés hiánya miatt sokan azt gondolják, hogy a fa csak a tövénél kezdődik, és elég neki, ha megállhat valahol. Csodálatos egyensúly van a fák koronája és gyökérzete között: amekkora a korona, nagyjából akkora a gyökere is, mivel a külső leveleikkel levezetik az esővizet maguk köré, így öntözik magukat. (Ezt a földön is látható kört ezért nevezik „csurgónak”.) A legvékonyabb kis gyökerek tudják felvenni a talajból a vizet és a benne oldott anyagokat, és ezzel a szélesen szétterülő gyökérzettel tudja megtámasztani magát a fa. Bámulatosan sokat kibírnak a városi burkolatok közé került fák, de itt is előnyben vannak a fiatalon, kis koronával lukakba kényszerített példányok, az idősebb korban körbeburkoltakhoz képest. Az idősebb fák már nagyon nehezen vészelik át, ha körbe levágják a gyökereiket, és körbezárják őket vízszigetelő burkolattal. (Könnyen kiszámolható, mennyi víz jut egy ilyen kis körre, amit a „lombesernyő” alatt, a törzs körül szabadon hagynak, ráadásul ezt is le szokták taposni, amitől tömörebbé és vízzáróbbá válik a föld. Tényleg csoda, hogy így is elsínylődnek néhány évtizedig az ilyen „börtönbe zárt” és szomjaztatott élő társaink.
Legalább a kertben hagyjuk szabadon nőni, természetesen élni környezetünk legnagyobb élőlényeit.