„Szeretem ezt a tájat!" - mondhatnánk. Ha valóban szeretnénk ezt a tájat.
Nem ezt a földrészt, nem is az országot, hanem csak ezt, ahol mindennapjainkat éljük, ahol otthon vagyunk. Ahol egy dombtetőről körülnézhetünk.
Ahol egy nap alatt körbejárhatunk. Ahol kiismerjük magunkat.
Ahol van esélyünk rá, hogy öregkorunkra kiismerjük a tájat.
Persze akkor sem mondhatjuk majd: ismerem ezt a tájat, legfeljebb azt, hogy együtt élek vele, érzem rezdüléseit, sejtem, mire van szüksége, mire hogyan válaszol. Benne élek, és ezért nem tudom kívülről nézni. Hibái és erényei kisebbek, mint ahogy azt idegenek látják - minden szélsősége összesimul valami megfoghatatlan, de átérezhető harmóniába. Mint ahogy a királynő gyermekének a királynő mindig „csak" Anya marad...
„Szeretem ezt a tájat!" program minden lakóhelyen indítható; mindenütt érdekes, ki lakott itt régen, mivel foglalkoztak, és mit csinálnak most az emberek. Kiderülhet, mennyi állat és növény él még velünk együtt, ki mit tesz azért, hogy jól is érezzék velünk magukat.
A gyerekeket is érdekelheti, melyik madárka dalára ébred, mikor kezd zöldellni az utcasarki fa, mit takar a sövény az iskolába menet, hogyan ültet virágokat a szomszédos néni és mi a csudából él a pókocska a szoba sarkában.
De az is, honnan hozzák a kisboltba a kenyeret, ki kapcsolja föl-le a közvilágítást, mért füstöl a szemközti ház kéménye, és ugyan miért kell minden tavasszal kopaszra nyírni a téren a bokrokat...
A felnőttek talán arra is kíváncsiak, hová teszik a patikában a lejárt gyógyszereket, az áruházban a megbarnult banánt, hogy miként lehet egész szállodát naperővel fűteni, honnan folyik a csapvíz, hová tűnt a sok befuttatott házfal, minek ez a sok új építkezés és mi jöhet még...
És az sem árt, ha az egyik ember tud a másikról, ha az egyik terv a másikra épül, ha úgy igazán működik a település, akár egy jó köz-ség. Így majd egyszer minden összhangba kerül, minden kiderül, még az arcok is - és boldogan mondja minden egyhelyütt lakó: „Szeretem ezt a tájat!"
Árnika Erdei Iskola Sopron, Hárs Olivér